Ahogy rám néztek, tudtam, hogy baj van. Betessékeltem őket, majd kíváncsian belekukkantottam az egyik dobozba. De hisz ezek az én cuccaim! Hátra fordultam, és riadtan néztem a négy nőre.
- Ezek az én ruháim, igaz?
Egyikük sem szólt egy szót sem. Éreztem, ahogy a könnyeim felszínre törni készültek. Zoé lépett oda hozzám és szorosan átölelt.
- Nem lesz semmi baj! –mondta Eni.
- De honnan? Miért? –kérdeztem szipogva
- Beszéltem Tibivel, aki épp Pesten volt, ő pedig Daniellel. Azt nem mondta, hogy ők mit beszéltek, de minden cuccod elhozta, mi pedig neked.
- Tibi? Ti elmondtátok neki?
Tibi életem első szerelme volt. A kapcsolatunk borzasztó nehézkesen indult, és nem is tartott éppenséggel túl sokáig, de utána nagyon jó barátok maradtunk, mert imádtam, mint ember, de azt mégse szerettem volna, ha tud az egészről.
- Előbb-utóbb úgyis megtudta volna. – szólalt meg Regina. – Amúgy azt tudod, hogy egy egész fotóshadsereg vár odalent?
Sejtettem, hogyha a sajtó kiszimatolja a helyzetet, rám szállnak. Azt tudni kell, hogy bár nem vagyunk sztárok, de mindketten hatalmas vagyonnal rendelkezünk, így sok társasági eseményen is részt vettünk együtt, az osztrák bulvármédia pedig imádja a gazdagokat. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar itt teremnek…hisz még én sem tudtam, hogy mi is van igazából.
- Ha viszont elküldette a dolgaimat…az azt jelenti, hogy vége. Vége mindennek.
Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobogott. A lányok csak néztek rám, de egyikük sem mondott semmit. Ez pedig többet árult el, mint bármilyen szó. Végül ismét Zoé törte meg a csendet.
- Nem akarod elmesélni, hogy mi történt?
- Mielőtt Pestre költöztem, veszekedtünk. Képes lett volna felmondani a cégnél, csak hogy ne veszítsen el. Én viszont nem akartam, hogy válasszon, így arra kértem, hogy töltsünk több időt együtt, és felköltöztem. Néhány napig működött is a dolog, de aztán minden olyan volt mint rég. 8-kor elment és hajnali 2-ig nem is jött haza. Írtam neki egy levelet, hogy pár napra Bécsbe jövök. Ha hajlandó tényleg változtatni, hívjon fel. Ez 3 hete volt. Azóta nem keresett, és már nem is fog.
Ismét könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, hogy itt véget ér a dolog és ez fájt. Kegyetlenül. Soha senkit nem szerettem még ennyire, mint őt.
Másnap reggel úgy éreztem, hogy el kell innen szabadulnom. Talán utaznom kéne. Szerencsés ember vagyok, hisz anyukám nagyon tehetős, így rengeteg helyen jártam már. Úgy döntöttem, hogy egy időre Barcelonába költözöm. Imádtam ezt a gyönyörű, tengerparti várost, a sokszínűségét, az embereket. Mázlim volt, mert az utolsó jegyet sikerült lefoglalnom az aznap esti járatra. Csomagolnom kellett volna, de sehogy se volt erőm a dobozokhoz nyúlni, így elég kevés ruhát sikerült csak a bőröndbe pakolni.
Felhívtam anyukámat, hogy elköszönhessek tőle, a barátnőimnek pedig küldtem egy smst, hogy néhány hétre eltűnök, ne keressenek egy ideig.
Mikor megérkeztem Barcelonába, csodálatos napsütés fogadott. Mély levegőt vettem és igyekeztem vele a pozitív energiákat is magamba szippantani.
Még csak pár napja lehettem Spanyolországban, amikor rettenetes unalom tört rám. Mindig is aktív életmódot éltem, így nem bírtam a semmit tevést. Leszaladtam a szálloda halljába, hogy keressek egy friss újságot, amiben megnézhetem az álláshirdetéseket.
„Minimum 3 nyelven beszélő szinkrontolmácsot felveszünk”
A szüleim mindig is fontosnak tartották, hogy minél több idegen nyelvet beszéljek, és szerencsére én is korán megláttam a lehetőséget ebben, így egész kis korom óta több nyelvet is tanultam. 24 éves koromra sikerült elsajátítanom az angol, német, olasz, spanyol, francia, román és orosz nyelvet. Rengeteg munka és pénz volt benne, hogy mindegyiket szinten tartsam, de az ilyenekre mindig is fogékony voltam, így annyira nem is volt nehéz.
Felhívtam a hirdetésre tartozó telefonszámot, ahol rövid beszélgetés után behívtak egy komolyabb interjúra. Boldogan írtam le a címet. Még aznap délutánra kaptam időpontot, ezért gyorsan kicsinosítottam magam, kocsiba ültem, betápláltam a GPS-be az úticélt és elindultam. 20 perc autózás után a készülék jelzett, hogy megérkeztünk.
- De hisz ez a Camp Nou! – kiáltottam fel
